2010. július 17., szombat

Csöndes éjjeli vihar

Nos, pár szót erről, mielőtt közzétenném: Egy éjjel leírtam a gondolataimat, teljesen spontán módon, amit éppen éreztem. Nem szimbolikusan értem a leírtakat, hanem szó szerint. Nagyjából ennyi.


Csöndes éjjeli vihar

A szél hívogató, hűvös simogatása, az apró esőcseppek könnyű csókjai arcomon. A mély csönd, melyet csak a szellő eltéveszthetetlen hangjai törnek csak meg. Mindenki alszik, csak én vagyok ébren, egyedül, és buja szeretőm, a csöndes, hűvös, esős éj.
Az erkélyen állok, és bár csak tizennyolc fok van, élvezem a szellőt, a friss levegőt, pláne az elmúlt napok kánikulái után. ilyenkor az illatok is mások, könnyedek, finomak, haloványak, alig megfoghatóak a szél rohantában, mégis ott vannak. Mint az emberek lelkei a rohanó élet folyamában.
Nem látni sokat, a sötét uralkodik, és ez ellen csak néhány utcai lámpa próbálja felvenni a harcot, de úgysem nyerhetnek, mert az éjszaka nagy úr, őt csak egyvalaki tudja legyőzni: örök ellenfele, a nappal.
A hideg borzongat, de nem akarok elmenni, jó itt. Ezért a pillanatért odaadnám egész hátralévő életemet. De nem érdekel, semmi sem érdekel, csak léha szeretőm az éj, mert szél ujjaival érint, esőcsepp ajkaival csókol, és szememnek kedvesebb, mint bárki, bármi más.
Talán ő az én egyetlen szerelmem, de nem baj, neki adom magam, csábítson el. Félek elfordulni, elmenni, otthagyni, hátha mire visszajövök, már nem lesz itt. Így maradok. De tudom, nem maradhatok örökké, hiszen máris fázom, még a gyengéd csókok sem melegítenek, csak még inkább hűtenek. De még egy kicsit…
Legszívesebben kirohannék, átölelném az éjszakát, de nem lehet, így csak némán figyelem, és átadom magam neki. Az övé vagyok, ő az én szeretőm, ő megért, és gondoskodik rólam.
Néma az éj, csak a szél játéka hallatszik, és a könnyű esőcseppek halk kopogása. Csak a miénk az éj, csak mi létezünk most, mindenki más alszik.
Mégis el kell fordulnom, vissza kell mennem a szobába, a hideg győzedelmeskedik, és csak remélni tudom, hogy szeretőm megvár, míg visszaérek, újra csókol majd, és újra karjai közé kap, és elringat.
A szél csendben emlékeket sodor felém. Nem tudom meghatározni őket, mégis érzem közelségüket. Ott vannak mellettem, az agyamban, a karjaim közt, de megragadni nem tudom őket, túl illanóak, de mégis velem vannak.
És én hűtlenül hátat fordítok mindennek, és visszavonulok, távolról hallgatom a csöndes szellőt, és csak reménykedek, talán megvár…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése