Már megszoktam, mégis mindig fáj... Minek az embernek barát, ha mindig csak elveszti őket, és csak a fájdalom marad utánuk? Annyira fáj... de erősnek kell lennem, mert a gyengék nem élnek túl. Ha nem vagy erős, meghalsz, az emberek eltipornak, de ha nem mutatod ki az érzéseid, az elfojtásba halsz bele. Ha mást nem, lelkileg. Erre még nem is gondoltam, de lehet, hogy kiölték az emberek az érzelmeseket már a lelkemből... De akkor mért fáj mégis? Mért éget, szúr, és mért sírnék legszívesebben?
De valahol talán mégis van olyan, akinek akár csak egy egész picit is számítok. Talán lesz olyan, aki eljön a temetésemre, ha meghalok? Én nem tudok senkit lefizetni, hogy eljöjjön, de annyira jó lenne, ha legalább 1-2 ember ott lenne. Talán beteges, de már gondolkoztam sokszor azon, mit reagálnának az emberek, ha eltűnnék, meghalnék. Egyáltalán észrevennék? Ki tudja, talán egy év alatt se... Talán el is felejtenék, hogy egyáltalán léteztem valamikor... Mert hát, kinek vagyok én fontos, ha soha nem vesznek észre, ha ott is vagyok?
Eddig egyszer voltam közel, hogy megöljem magam... De anyámékon kívül - akik itt voltak, és látták - senki nem vette észre, hogy történt valami. Hát ennyire vagyok én fontos...
Lehet, jobb lett volna, ha ott, akkor elvágom az ütőerem, és meghalok. Ki tudja. Csak azt nem tudom, mit követtem el ezen életemben, vagy előző életemben, hogy ezt érdemlem? Biztos egy nagyon szemét alak lehettem. Mert most hiába csinálok bármit, csak rosszat kapok. Mikor végre jól éreztem volna magam, boldog lettem volna, úgy éreztem volna, hogy vannak barátaim, ezt kapom. A nagy arcon csapást. A zuhanás. Ezért nem éri meg optimistának lenni, csak zuhanok, és zuhanok. Véget ér valaha a zuhanás, vagy örökké fog tartani? Vagy csak egy megoldás van erre? A végső? Talán könnyebb lenne...
2011 Filmekben
14 éve

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése